Szerencsésnek mondhatom magam, hogy gyerekkoromban javarészt olyan emberek vettek körül, akiknek volt stílusérzékük, biztos ízlésük. Itt most nemcsak a ruhákra gondolok, bár az is megérne egy misét, a mamáim tubusruhái, elegáns szettjei, anyukám szerint a farmernadrág kizárólag fehérrel csinos, a nászutas képeken farmer-fehér trikó- plusz az indiai vállkendő különböző variációi, imádom, ahogyan azt is, hogy kötelezővé tette apunak, hogy kizárólag fehér pólóban teniszezhet, hogy képes a legreménytelenebb turkálókban is gyöngyszemeket találni, tőle tudom, hogy közhely, de igaz, a stílus nem pénzkérdés, a helyzethez, helyszínhez kell öltözködni, ami igazából tök jó. A „tudni kell viselni” kategória hallatán is ő jut eszembe, a kutyás pólójával, a tintalila és korallpiros párosítás, és egyéb lehetetlen kollekciókkal. Azt hiszem ezer közül is megismerném bármely ruhadarabját. 28 évesen is emlékszem, családom nőtagjai által viselt ruhadarabra, ékszerre, cipőre, sőt mostani cipőszerelmemet (még mindig 17000 hüpp-hüpp) is valószínűleg anya egyik kedvenc (kb. 20 évvel ezelőtti cipője) inspirálja.
Anyuval együtt szeretünk az ízléses és borzasztó ocsmány-ízléstelen határán billegni, reménykedve, hogy az előző tartományba esünk, még éppen.
De nem is erről szerettem volna mesélni (mármint magamnak), hanem arról, hogy nyáron a mamánál minden délután uzsonnáztunk, teával fonott kaláccsal (fú, de megkívántam), már kiskoromban jobban ízlett a tea a „szép” csészéből (esetünkben filigrán, mélyrózsaszín hajszálvékony mintás, pagodával az alján) és ezzel elérkeztünk másik kedvenc témámhoz, az étkezéshez: nagy-nagy kivételek (pl. vészhelyzet-nem vagyok hülye, pms) szívesebben eszem egy két kocka magas kakaótartalmú étcsokit, mint egy egész tábla pocsék tejcsokit (bár ez nem minden típusra igaz), egy falat gorgonzola sajtot kontra 10 deka trappista, üres, de megfelelő paprikával készült arrabiátát, mint egy (számomra) unalmas rántott hús-hasáb ebédet.
Ismételt nagy-nagy köszönet a nagymamámnak, hogy mindig fontosnak tartotta az ízléses, terítést tálalást még akkor is, ha csak a balatoni nyaralóban voltunk ő felnőttként, a két kisgyerekkel, és ugyanígy teázáskor cukortartó, citrom szépen felvágva, tálkára.
És köszönet az utcán felbukkanó jól öltözött sikkes kis néniknek, akik szerintem roppant csinosak több évtizedes egyberuháikban. Arról nem beszélve, hogy valószínűleg jobb minőségűek, mint mostaniak.
Szóval szégyen ide, szégyen oda, túlértékelem, ha valakinek van stílusa. (most így átolvasva tök nem erről szól a bejegyzés, de mindegy)
